Éjfél múlt pár perccel mikor felébredtem arra, hogy nem hallom ziháló lélegzetét.
Egy darabig még hallgatóztam, de az éjszakai csend minden apró nesze most kísértetiesen néma volt. A csend mintha csak meglapult volna a szobában, és sejtelmesen várna valamire, amire még nem állok kész. Felkészülten rá, hogy egyetlen egy kórházi szobatársam hamarosan egy sokkal jobb világban kap új helyet.
Ahogy lassan közeledtem felé észrevettem nagyon apró levegővételének alig észre vehető mozdulatait a paplanon.
M. néni lassan vette a levegőt. Szinte alig-alig. Szerda óta úgy láttam sokat romlott a 86 éves néni állapota. De úgy tűnt, hogy ez eddig csak nekem tűnik fel. Percekig csak álltam az ágya mellett és figyeltem,.. nem mertem egyedül hagyni.
Olyan törékeny volt és csendes. Szótlan és alázatos. És olyan nagyon végtelenül magányos… Magányosabb, mint bárki, akit valaha ismertem.
Nem volt senkije a világon. Egyedül és magányosan élt az egyik belvárosi otthonba.
Rég eladta házát és abban a reményben vásárolta meg 13millió Ft-os új otthonát, hogy a meghirdetett ígéretekhez híven részesül mindenben, ami az “idősek otthona” szerződésben van. Sajnos nem így történt. Oly mélységesen bánta már az egészet, de visszaút már nem volt. Tizennégy éve élt ott és ahogy fogalmazott: “Túl régóta már… Vele ellentétben mások 8 év után elmennek és újra eladható a lakás. Rá biztos azért haragszanak az ott dolgozók.”
És most immár nyolcadik hete éli mindennapjait itt ebben a belvárosi kórház egyik osztályán. De micsoda élet ez…
Elnéztem szürke őszes haját, ami színét vesztette a hosszú évek alatt, pont úgy, mint ahogy M. néni barátai, akikkel régen lejárt kirándulni. Senkije nem volt már. És féltem attól, ha én sem leszek, ki vigyáz rá…?
Itt töltött egy hetem alatt talán 3-szor szóltam az ápolónőknek, hogy M. néninek segítségre van szüksége. De bár ne tettem volna…
Az olyan semmiségek miatt, mint hogy nem bír felülni, vagy lefeküdni szinte csak a haragot vívtam ki a néninek.
Egyik ilyen alkalommal mikor egyedül nem bírt felülni az ebédhez a nővér dühösen a háta helyett a fejénél segítette fel és olyan erővel lökte fel a fejét az ágyról, hogy nem hittem a szememnek, hogy mindez valóság. Elképedve néztem végig és szó szerint szóhoz sem jutottam a döbbenettől.
Máskor ha szóltam, hogy nem bír lefeküdni akkor segítségnyújtás helyett, csak egy cinikusan leszidó monológot kapott:
– Mondtam magának… Dőljön el, mint egy krumplis zsák!”- és faképnél hagyott minket.
Ott álltam az ágya végébe tehetetlenül és kétségbeesetten. Miközben elfojtott zokogásba törtem ki, némán néztem szomorú arcát.
Nem szólt egy szót sem. Nem dőlt el. Csak ült, ahogy az elmúlt egy hétben szinte mindig és nézett maga elé, mintha más megoldás nem is létezne számára.
Ha gyermeki énem akkor, ott, abban a percben legyőzte volna felnőtt racionális gondolkodásom… csak átöleltem volna, hogy tudja, bár nem ismerem, de nincs egyedül. Én ott leszek…
Akkor léptem oda először, hogy segítek neki. Nem volt nagy feladat. Csak fel kellett tennem a lábait az ágyra. És a következő napokban minden egyes nap többször is megtettem ezt a “számomra” roppant egyszerű dolgot.
Eddig azt hittem a kórházi ápolók olyan nemes dologra tették fel esküjüket, ami nekem betegen a kórházi ágyon fekve is természetesnek tűnik. Talán tévedtem…
Talán egyesek szemében a beteg nem egyenlő azzal a bánásmóddal, ami magában hordozza a megértést, empátiát, toleranciát.
Akkor szembesültem életemben először azzal, hogy a magatehetetlenségtől még a halál is jobb megoldásnak fog tűnni idővel számomra.
Az együtt töltött napok alatt megtanultam, hogy rá és talán az összes idős betegre nem úgy figyelnek, “egyesek”, mint amire én számítottam és amire ők az esküjüket tették.
De én nem tudtam megtenni azt, hogy ne nézzek rá. Nem tudtam nem segíteni, mert láttam, hogy szüksége van rá.
Láttam, ahogy múlnak a napok.. Láttam hogy ott létem alatt egyszer megmosdatták és láttam, hogy hány éjszaka rá sem néznek.
Nem akartam erről írni, úgy éreztem, hogy minden betű melyet megfogalmazok csak még közelebb visz ahhoz a depresszióhoz, mely az itt töltött napok miatt lassan kialakul.
De ma reggel mikor széklettől ázottan ült ágyában kénytelen voltam szólni, hogy ismét segítsenek. Percek, hosszú – hosszú percek teltek el így és már az ágyról is lecsorgott a nem kívánatos dolog. Le a padlóra….
Nem jött senki… Én akkor ismét felkerekedtem immár haraggal, dühvel a szívembe és csak reménykedtem, hogy a két ápolónőt egy másik betegnél találom, aki sokkal rosszabb állapotban van… De sajnos nem így történt…
Csak ücsörögtek a nővér szobába és beszélgettek. Mint, mindig “elnézést” mondatommal indítottam, és közölték velem, hogy most reggeli időszak van reggeliztetnek és majd jönnek.
Csalódottan, kétségbeesetten fordultam vissza és szinte sírva, mert ebben a helyzetben sajnos nem tudtam segíteni. A világ úgy omlott össze bennem, mint egy kártyával. Minden bizalom, amit valaha igaznak hittem ebben a szakmában egy csapásra szertefoszlott. Megint hosszú percek teltek el míg megérkeztek és M. néni, drága M. néni is immár tisztán hozzá kezdhetett reggelijéhez.
Tudom, hogy nem mindenki ilyen. Találkoztam életem során olyan ápolóval, aki az idősek gondozásában több szeretetet, megértést, empátiát, toleranciát ad, mint tulajdon gyermekeik. Ők azok a hősök, melyek a világban oly nagyon kevesen vannak, de a velük történő találkozásra mindenki szeretet teljesen emlékszik vissza.
Nem hibáztatok senkit. Talán kicsit meg is értem, hogy mekkora nyomás van azokon az embereken, akik nap mint nap ápolnak. De az valahogy mégis számomra szívet tépő és megbocsájthatatlan, hogy idős, beteg, magatehetetlen emberekhez így állnak egyesek.
Nem tudnék azoknak túl sokat mondani, akik gúnyolódva és hangosan adják a beteg tudtára, hogy elegük van belőle… Talán annyit, hogy aki nem tud ebben a szakmában ember maradni, akkor ne tegye a haldokló vagy épp gyógyuló utolsó vagy hosszan eltöltött kórházi napjait még kegyetlenebbé.
Egy kis versike jutott róluk eszembe :
“Talán egy nap majd te is megöregszel, ráncos, koszos és beteg leszel.
Nem fogod érezni hogy mit és mikor kell. Azt sem, ha épp a szádból kiesik az étel.
Csak egy csecsemő leszel, akit néha tisztába kéne tenni. Olykor remegő kezedet néha nem ártana irányítani.
De talán neked sem lesz már senki, aki élni fog. Csak dühös hangok kísérnek ágyadon, hogy hallod ápolónőd rólad mit morog.
Akkor vissza gondolhatsz régi magadra, hogy ki voltál és akkori haragodra.
Melyet most te is az élettől visszakapsz. De már késő… Megértést már nem adhatsz.”
M. néni ott maradt, könnyektől ázott szemekkel, hogy én is távozom az életéből. Az ott hagyott forró ölelésemben remélem benne volt mindaz, amit csak adhatok egy olyan ismeretlennek, aki csak megértésre szorul…
